6.

 

Hawkins még indulás előtt is dohogott, de Follingston-Heath jó hangulatban, lépéseit kevésbé atlétikus alkatú társaiéhoz igazítva bandukolt. A Woneapenigong-tó tükrét a nap törött üvegcserepekké változtatta. Hawkins halk szitkaira ügyet sem vetve, szajkók és pintyek énekeltek a fákon. Felfedezőútra való gyönyörű reggel volt.

Mindenki kis táskában vagy csomagban vitte magával személyes holmijait és más felszerelési tárgyakat. Follingston-Heath övén telefon lógott, bár Iranaputra figyelmeztette, hogy lenit az alagútban valószínűleg nem fog működni. Az ezredes leereszkedően mosolygott, és mégis elhozta a telefont. Nyilván úgy gondolta, nem fognak túlságosan mélyre ereszkedni.

Ksaruhat gurult elől, magában mulatva Iranaputra társain. Iranaputra meggyőzte, hogy így kell előbbre jutniuk: a titkot elárulva előbb egynek, majd többnek, később sokaknak. A robot, ha kételkedve is, de belátta, hogy bölcs dolog emberi tanácsot megfogadni ott, ahol emberi kételkedés van jelen. Keveset szólt, miközben a fák között, az immár ismerős úton haladt.

Bár a telep lakóinak megengedték, hogy piknikeikre magukkal vigyék a Ksarukat, Ibrahim felügyelő csak vonakodva engedte el egy egész napra a hatos számút, ha mégoly megbízhatatlanná vált is. Hangos vitába bocsátkozott emiatt Iranaputrával, de nyomban beadta a derekát, mihelyt Mina Gelmann is bekapcsolódott a vitába. Ez, Follingstone-Heath megfigyelése szerint, amolyan stratégiai és megfontolt visszavonulás volt a konyhafelügyelő részéről.

Végül még Hawkinsnak is el kellett ismernie, hogy egy ilyen napon, mint a mai, éltető erejű lesz egy séta az erdőben. Örökösen savanyú ábrázata lassan megenyhült, sőt, valami őszinte izgalom jelent meg rajta, amikor a bokrok között megláttak egy rohanó hiúzt. Még rájuk villantotta sárga szemét, mielőtt eltűnt volna a zizegő fűben. A helybeli nagyobb ragadozókhoz, a medvékhez és leopárdokhoz hasonlóan, őt is elijesztette a Follingston-Heath batyujához erősített elektronikus riasztó.

Amikor elérték a nyílást, meglepett kiáltásokat hallattak. Nem mintha bármelyikük is nyíltan hazugsággal vádolta volna Iranaputrát, kicsit mégis meglepte őket, hogy valóban van ott egy barlang.

Az igazi megdöbbenés akkor következett be, amikor beléptek az alagútba, és felkapcsolták a magukkal hozott lámpákat. Még a legtapasztalatlanabbak számára is világos volt, hogy az út, amelyen állnak, mesterséges eredetű. Iranaputra hagyta, hadd vizsgálgassák pár percig a falat és a padlatot, s csak aztán utasította a robotot, hogy vezesse őket tovább.

- Biztos, hogy nincsenek odalent rakétát, vagy bombák, vagy valami? - kérdezte Gelmann, közvetlenül a lába előtt világítva meg az utat.

- Nem. Semmi se biztos, Mina. Csak annyit mondhatok, hogy amikor itt jártam, semmi ilyesmit nem láttam. - Ahhoz, hogy szellőzőakna legyen, rettenetesen nagy - töprengett Shimoda, s lámpája ide-oda ugrált a hasán. - És miért lejt ilyen szelíden? Lehet, hogy valami bekötőútként szolgált.

- Jó gondolat, öregem - felelte Follingston-Heath, és lámpája fényével végigpásztázott a falakon és a mennyezeten. - Egy katonai létesítménynek szüksége is van ilyesmire. Nyilván ilyen nagynak kellett lennie, hogy elférjenek benne a kisebb szolgálati járművek, akár maglev-, akár őskori üzemanyag-meghajtásúak voltak is. Nem is tudom pontosan, melyiket használták az ősidőkben.

- Lehet, hogy titkos hely volt - fűzte hozzá Gelmann. - Szegények, akkoriban olyan paranoiásak voltak. Az a rengeteg törzsi villongás! Ha csak rágondolok, összeszorul a gyomrom.

Húsz perccel később odaóvakodott Iranaputra mellé. - Ez itt tényleg egy alagút, drága Victor. Csak az a kár, hogy a maga föld alatti városának semmi jelét nem látom.

- Ahhoz még mennünk kell egy darabig - felelte Iranaputra.

- Még mennyit? - tudakolta Hawkins, aki láthatóan máris unta.

- Majd meglátjátok - hallották az elől haladó robot válaszát.

- Nem vagyok elragadtatva attól, hogy egy konyhagép vezessen egy földbe vájt lyukon keresztül! dohogott a hajdani természetrestaurátor.

Iranaputra megkönnyebbülésére a robot úgy döntött, hogy nem válaszol.

- Milyen hosszú ez az út? - állt meg Hawkins, és lámpája erős fényét előreirányozta. - Még vissza is kell mennünk, ne felejtsük el.

- Miért, Wallace? - mosolygott rá Gelmann. - azt hittem, szeret sétálni.

- Szívesen sétálgatok a telep körül. Vagy néha le, a tóhoz. De unalmasnak találom a jellegtelen alagutakban tett végtelen föld alatti sétákat. - Meglendítette lámpáját. - Lehetne itt például egy gödör vagy egy függőleges akna.

- Nincs - nyugtatta meg Iranaputra. - Én már jártam itt, nem emlékszik?

- Igen, azt állítja. Meg azt is mondta, hogy az alagút egy hatalmas barlangba torkollik, amely tele van egy idegen várossal.

Iranaputra nem mosolygott; egyszerűen elindult tovább.

- Bármikor visszafordulhat, ha tetszik, Wal. Hawkins addig nézte lassan aláereszkedő társait, míg lámpásaik fénye el nem halványult a távolban. Akkor morogva és sietve elindult utánuk.

Erős lámpáikkal a barlang sokkal nagyobb területét tudták bevilágítani, mint eddigi látogatásai alkalmával Ksaruhat. A robot ide-oda gurult a döbbenettől némán, földbe gyökerezett lábbal álló emberek között, s a hangjából kiérződött az elégedettség. De az is lehet, hogy rozsdás morgás volt, semmi egyéb:

- Érdekel most valakit az ebéd?

Senki sem válaszolt. Még Shimoda sem; ő egy haikut dünnyögött az orra alatt, önmaga megnyugtatására.

- Aki keres, talál - igazította lámpája fényét társaiéhoz Iranaputra. - Bhagavad Gita.

- Ne bombázzon most bennünket idézetekkel, öregem! - súgta Follingston-Heath. - Ne rontsa el ezt a nagy jelentőségű alkalmat a szerencsétlen beköpéseivel.

Elindult a legközelebbi fal mellett, amelyet mintha hibátlan krómból vagy ahhoz nagyon hasonló, sima anyagból munkáltak volna meg.

Shimoda fölfelé irányította a lámpa fénysugarát, de még ez az erős fény sem érte el a legközelebbi, pazar díszítésekkel ellátott épület tetejét.

- Ha vannak utcák és sugárutak ebben a városban, meg kell találnunk őket!

- Vagy megkeressük, vagy itt próbálkozunk - mutatott Gelmann a mellette lévő falban elhelyezett boltívre. - Bocsásson meg a mutogatásért.

Méreteit tekintve a nyílás közeli párja volt az alagútnak, amelyen az imént jöttek át. A kettő közti kapcsolat elvitathatatlannak látszott.

Follingston-Heath közelebb lépett a koromfekete réshez, majd megállt. Rendben van, végigjöttek az alagúton - de megint más dolog elindulni egy ismeretlen és vélhetőleg idegen útvesztőben. Gelmann-nal együtt bevilágítottak: a fal, ha lehet, még simább volt, mint az alagútban.

Ezt az egyetlen bejáratot találták. Nem voltak ajtók, sem ablakok, sem azok jelenlétére utaló falkiszögellések. Vagy felderítik az egyetlen útvonalat, vagy visszafordulnak.

Hawkins, ahelyett hogy döntött volna, meglepő módon bocsánatot kért Iranaputrától.

- Igaza volt, Vic - mondta, és lámpája fénysugarát megtáncoltatta a néma krómfalakon, melyek fölmagasodtak a sötétben. - Valóban rábukkant valamire. Sajnálom, hogy kétségbe vontam a szavát. - Elmosolyodott. - és most pucoljunk innen.

- Miért? - lépett be próbaképpen Gelmann a nyíláson. - Csak most érkeztünk, és máris elrohanna?

- Tényleg idegennek látszik - jelentette ki Shimoda. - Az is - közölte Ksaruhat pedáns robot módjára. - Tekints el az analízistől! - intette a gépet Hawkins. - Maradj annál, amit tudsz.

- Ahogy kívánod. Javasolhatom, hogy ebédeljetek meg?

- Javasolhatod - derült széles mosoly Shimoda szőrtelen arcára.

Follingston-Heath megnézte az óráját, és jóváhagyólag bólogatott. - Kitűnő gondolat. A megtett út után mindnyájunkra ráfér egy kiadós pihenés és evés. Gondolkodni evés közben is tudunk.

- Nagyon gyorsan el kéne tűnnünk innen, és értesítenünk kellene a hatóságot - hajtogatta makacsul Hawkins.

- Úgy lesz, öregem, úgy lesz. Ha eljön az ideje felelte Follingston-Heath, a felszolgáló robot mögé állva. - Nem kell ennie, ha nem akar. - Megkopogtatta a gép vaskos felsőtestét. - Gondolom, te szedted össze az ennivalót, úgyhogy sokat nem válogathatunk.

- Belátásom szerint válogattam az egymást jól kiegészítő ételeket - ismerte el Ksaruhat. - Energiacsomagolásúak, ahogy előírtátok. Természetesen gondoltam az átlag szeniorok emésztési nehézségeire.

A hátából kipattant egy tálca. Follingston-Heath levette, maga előtt keresztbe tett lábbal leült, s hátát a sima, idegen falnak vetette. Ahogy óvatosan felbontotta a biológiailag elbomló zárótetőt, gőz csapott fel az alatta lévő ételből. Shimodáé lett a következő tálca, ami után egy másikat is akart venni, de meggondolta magát, és lótuszülésben letelepedett a közelben.

Iranaputra udvariasan megvárta, míg Gelmann kiszolgálta magát, majd átvette a következő tálcát. Hawkins, akit mind szavakkal, mind tettekkel leszavaztak, vállvonogatva fogadott el némi ételt. A felmelegített tálcákról szállongó illatok amúgy is megindították a nyálelválasztását.

Follingston-Heath tele szájjal beszélt, és hosszú, sötét ujjaival végigsimított a háta mögötti ezüstös, üvegszerű anyag felszínén.

- Rendkívül különös. Olyan, mint a fényezett fém, de tapintásra szinte ragad, mint a meleg műanyag. Ujjperceivel megkopogtatta, amire tompán dobbanó hangok válaszoltak.

- Soha nem láttam még ilyet - mondta Shimoda a krumpli kanalazása közben. - Nem mintha ez sokat jelentene.

- Meglep, hogy még nem találtunk egyetlen ablakot, egyetlen utcát sem - jegyezte meg Gelmann.

- Miért? - tépte fel Hawkins az eldobható pohár fedelét. - Aki a föld alá építkezik, annak nincs szüksége ablakra. Az utcákat meg lezárhatták. A kőomlás ellen.

- Úgy van - értett vele egyet Folingston-Heath. A város egyik végéből nemcsak sugárutakon lehet eljutni a másikba.

- Majd mesélje el - intett a kanalával Hawkins. Én ugyan be nem megyek oda. Ha ez valami titkos katonai támaszpont volt, telis-tele lehet álcázott csapdákkal.

- Nem hinném, hogy ennyi év után még működőképesek volnának, drágám - jegyezte meg Gelmann, és visszatette kiürült tálcáját a robot hátába. Ksaruhat zümmögése jelezte, hogy belsejében megindult az újrafeldolgozás. - Bocsássa meg, ha ezt mondom, de szégyen lenne, ha most, amikor egy nagy felfedezés küszöbén állunk, egyszerűen elmennénk.

- Már tettünk egy nagy felfedezést - nyomta vissza Hawkins tálcáját a robot hátába; nem törődve annak tiltakozó vinnyogásával. - Az aprómunkát engedjük át más bolondoknak.

- Én a magam részéről addig nem megyek el, amíg legalább futólag körül nem néztünk odabent - állt föl Follingston-Heath, hogy kinyújtóztassa a lábait. - Ki tudja, mire bukkanhatunk?

- Például egy feneketlen kútra - morgott gúnyosan Hawkins.

- Butaság! Elővigyázatosak leszünk, és óvatosan fogunk előrehaladni. Egészen biztos; hogy nem sétálunk bele vakon se feneketlen, se másmilyen gödörbe. Magamra vállalom a csoport vezetésének terhét lépett be Follingston-Heath a sötét nyílásba.

Hawkins válasza mindössze egy értékelhetetlen morgás volt. Nem a választását, csak a feltevéseit irigyelte az ezredestől.

- Akkor hát mindenki felkészült? - nézett végig reménykedő arccal barátain Follingston-Heath. Shimoda kelletlenül tette vissza tisztára súrolt tálcáját a robot hátába, és csatlakozott a többiekhez.

- Induljunk!

Iranaputra és Gelmann szorosan az ezredes nyomában lépkedtek; s mögöttük haladt Shimoda és Hawkins. Hawkins időről időre bevilágította az utat, amerről jöttek, de se szellemek, se idegenek, se egyebek nem lopakodtak utánuk.

Az új út meglepően rövidnek bizonyult. Hamarosan egy nagy, boltozatos teremben találták magukat, amely viszont egy hatalmas, lapos mennyezetű helyiségbe vezetett. Olyan tágas volt ez a nagyjából négyszögletes aréna, hogy lámpáik fénysugara alig-alig ért el a tetejéig. Maga a terem gyakorlatilag jellegtelen volt, leszámítva néhány felismerhetetlen rendeltetésű kiszögellést, és a szemközti falban magasan elhelyezkedő, ismeretlen célú, nagy, tojásdad alakú mélyedést.

- Valamiféle raktár lehet - mondta Shimoda, s letérdelt, hogy megvizsgálja a sötét, fénytelen anyagból készült padlót.

- Itt van valami! - hallatszott Gelmann-nak a felfedezés izgalmától túlfűtött hangja.

Az egyik fal fele magasságában, mint valami hirdetőtábla, függött egy nagy, sötétzöld tábla, melyet telekarcoltak jókora absztrakt ábrákkal. Az egyenes és görbe vonalak olyan írásra emlékeztettek, melyet távolból kell olvasni.

- Engem nem emlékeztet semmire - mondta Shimoda, aki talán a leginkább volt filológus mindük közül, amivel nem sokat mondtunk. - Kivéve, hogy esetleg, de csak esetleg, valóban egy eltemetett idegen városra bukkantunk, ahogy a robot állítja.

- Harsogjatok, kürtök, csattogjatok, óntányérok, megjött az eszük! - És Ksaruhat ehhez még egy kissé udvariatlan géphangot is megszólaltatott. - Éppen ideje volt - tette hozzá.

- Én továbbra is amondó vagyok, hogy ez egy ősi katonai létesítmény - ragaszkodott Follingston-Heath kedvenc elméletéhez. - Ez vagy valami hadászati kód, vagy egyszerűen díszítő motívumok.

- Makacskodsz, fiú! - jegyezte meg a robot. - Meg fogod tudni, meg ám!

- Ezért vagyunk itt, vén csont. A különleges állítások különleges bizonyítékokat követelnek. - Follingston-Heath töprengve nézte a falat. - Se egy hegesztés, se egy forrasztás, se egy csavarozás nem látszik rajta.

Mintha egészben öntötték volna ki, és így, egyben vették volna ki az öntőformából.

- Jöjjenek ide!

Shimoda egymagában, tőlük balra állt. Most mindnyájan odamentek hozzá. Látták, hogy vaskos ujjával alig látható vonalakat követ a falban. Az egyik a fal alapja mentén, egy másik rá merőlegesén, felfelé haladt. - Lehet ez ajtó?

Follingston-Heath alaposan megvizsgálta monoklis szemével a függőleges vonalat. - Lehet. Méghozzá őrületesen nagy ajtó. Alkalmas nagyméretű katonai felszerelési tárgyak vagy más, terjedelmes gépek bebocsátására.

- Bebocsátására, de hova? - kérdezte Shimoda. Ami olyan nagy, hogy ekkora ajtó kell neki, az sehol másutt nem tud kijutni ebből a helyiségből. Azon az úton semmi esetre sem, amin mi jöttünk.

Hawkins eddig a mögöttük lévő utat világította; most ráérősen bekocogott a tágas terem közepébe, s ott megállt.

- Az útról jut eszembe.

- Micsoda, kedvesem? - unszolta Gelmann. - Szerintem eltűnt.

- Eltűnt? Hogy érti azt, hogy "eltűnt"? Iranaputra magasra emelte maga előtt a lámpát, és sietős léptekkel odament a barátjához.

- Ahogy a Sivanmandrában áll…

- Le van ejtve a Sivanmandra meg az összes pandák filozófiája! - morogta Hawkins. - Mit mond arról, ha valakit csúnyán becsapnak? Mert velünk ezt tették.

Együtt, mind az öten elindultak visszafelé, míg megérkeztek a nyílás elé, melyen át beléptek ide. Csak a robothoz egyáltalán nem illő módon fecsegő Ksaruhat nem mozdult.

- Magasabb rendű értelem. Most majd megmutatja, ti még nem is sejtitek. Magasabb rendű értelem.

- Hallgass, vagy meghalsz - közölte vele nyájasan Hawkins.

A nyílás, melyen át ide érkeztek, eltűnt. Nem bezárult; megszűnt. Mintha soha nem is létezett volna. Follingstone-Heath és Iranaputra hasztalan kerestek valami varratot vagy repedést a falon, nem találtak. Az út a nyíláshoz, ki a városból, ki az alagútba, amely visszavisz a felszínre, a minden kényelemmel ellátott Woneapenigong Tófalvába, a legteljesebb csendben eltűnt.

- Ez aztán gyönyörű! - csapott Hawkins a sima, idegen falra. - Úgy terveztem, hogy a tóban, de nem hogy alatta halok meg. Lehetőleg egy pisztránggal, egy igazi, nagy pisztránggal folytatott küzdelemben.

Follingston-Heath elővette hordozható telefonját, de - igazolva Iranaputra félelmeit - csak a statikus zajjal tudott kapcsolatot teremteni.

- Nyugalom, barátaim - mondta. A rádiótelefon tompa végével balról jobbra haladva kocogtatni kezdte a falat, és hallgatta, milyen visszhangot ver. - Sehol egy fogantyú, forgópánt, gomb, süllyesztett fogó. Csodálatos szerkezet!

- Megbocsásson, ha fékezhetetlen örömmámoromban nem vetem magam a földre.

- Gúnyolódásra semmi szükség.

- Tréfál? Gúnyolódásra mindig szükség van. A társadalom a gúny és a képmutatás tengerén sodródik. - Csillapodjék, Wallace! - intette Gelmann. - Meg fogja ütni a guta.

Hawkins égnek emelte a szemét, de elhallgatott.

- Átmeneti kudarcként kell értékelnünk a dolgot jelentette ki Follingston-Heath, és konokul, de minden eredmény nélkül folytatta a hely vizsgálgatását.

Félórával később be kellett ismernie, hogy nincsenek vérmes reményei a közeli kilátásaikkal kapcsolatban. Hawkins egy gúnyos felmordulásra korlátozta hozzászólását.

- Talán van másik kivezető út is - kockáztatta meg Shimoda. - Mivel az, amelyiken jöttünk, kétségtelenül lezárult előttünk, más lehetőség után kellene néznünk. Például ott van a nagy raktárajtó.

- Ha valóban ajtó - morogta Iranaputra, miközben elindultak visszafelé az üres teremben. - Csapdába estünk. Nyilván valami régi biztonsági berendezésbe botlottunk.

- Nem hiszem, hogy bármi ilyesmi működőképes maradt volna idelent - magyarázta Follingston-Heath. - Ez a feltételezés nem tartható fenn. - Reménykedve nézett Hawkinsra, de a derék ember legalábbis pillanatnyilag - le volt sújtva.

- Akkor lehetnek még más, működőképes dolgok is, ha szabad rámutatnom - mondta Gelmann, és elmerülten nézte a szemközti falat - például ajtók. Csak óvatosan kell mennünk.

- Még ha légmentesen van is lezárva ez a helyiség, elég nagy, hogy egy darabig elég levegőt kapjunk jegyezte meg Shimoda. Hawkins ránézett, és elhúzta a száját.

- Köszönet a megnyugtató észrevételért, Kahei. Hé, te! - nézett mogorván Ksaruhatra. - Neked van valami javaslatod?

- Nekem? Én csak egy egyszerű konyhagép vagyok. Tőlem vársz ötleteket? Az analitikus gondolkodás nem az én területem. Sokkal inkább olyasmi, mint a borsó meg a szalvéta… Én különben sem bánom, hogy csapdába estem idelent. Betöltöttem magasabb rendű hivatásomat. Megtaláltam, amit keresnem kellett.

- Ha nem találunk kivezető utat, akkor senki, se ember, se gép, nem fog értesülni a sikeredről - közölte vele Iranaputra. "A titokban maradt felfedezés nem felfedezés." Mahábhárata, Nyolcadik könyv…

- Kíméljen meg bennünket! - jajdult fel Hawkins.

A padlóval párhuzamosan és a falon fölfelé futó vékony vonalak egy órai gondos vizsgálata sem tárt fel semmit, ami kapcsolóra, kilincsre vagy valami bonyolultabb szabályozó szerkezetre hasonlított volna. Ekkor már Follingston-Heath örök optimizmusa is kezdett alábbhagyni; leült, és szögletes, de izmos testét az egyhangúan sima falnak támasztotta.

- Ha majd a keresésünkre indulnak, talán lesz akkora szerencsénk, hogy megtalálják az alagutat - próbált Gelmann reménykedő hangot megütni.

- Bizonyára átkutatják a telep körüli erdőket csatlakozott Shimoda -, de még akkor is nehéz rábukkanni a barlangra, ha a nyílás elől félrehúzzák a bokrokat. Első alkalommal is csak egy robot talált rá.

- Átkozottul egyenes beszéd - dünnyögte Ksaruhat.

- Talán ők is használnak robotokat - vidult fel a gondolatra Iranaputra. - A rendőrségnek van ilyen speciális különítménye. Mindig is az ő feladatuk volt az eltévedt turisták felkutatása.

- Úgy van - szólt Hawkins. - Egy vagy két hónap múlva biztos, hogy ránk fognak találni. Öt kiszáradt, megaszalódott, hálás tetemre.

- Ne legyen morbid, Wallace! - szólt rá Gelmann, és reménykedve így folytatta. - Ha igénybe veszik a gépeket, ahogy Victor mondja, akár már holnap is ránk találhatnak.

- Azt nagyon jól tennék. - Hawkins fejével Ksaruhat felé intett. - Csak egy kirándulásra való ebédet hoztunk, meg valami rágnivalót, és a fizikai állóképességünk sem az, ami régen volt.

- Beszéljen csak a maga nevében, öreg fiú - morogta gőgösen Follingston-Heath.

Hawkins elboruló tekintettel feltápászkodott, és lámpájával körbevilágított a helyiségen.

- Én jobbat tudok. Nem beszélek többé. Sőt, elmegyek. Amit akartam, már mindent megkaptam ettől a helytől.

- Wallace; kedvesem… - kezdte Gelmann.

- Hallasz engem? - Hawkins hátravetett fejjel lassan körbefordult, és azt üvöltötte a mennyezet felé: Elmegyek! Most rögtön!

Ha drámái visszavágást várt, csalódnia kellett. A tökéletesen sima, néma falak nem válaszoltak.

- Wallace! - szállt szembe vele Gelmann. - Jöjjön vissza, és üljön le! Megerőlteti a torkát. És fölöslegesen használja a lámpáját.

- Ha már erről van szó, mindnyájan azt tesszük - mondta Follingston-Heath, és gyorsan lekapcsolta a magáét. - Spórolnunk kell a meglévő elemekkel.

Egymás után oltották el a lámpákat. Csak Hawkins tétovázott. Elfordult az aggódó Gelmanntól, s a termen át elindult visszafelé; a kezében tartott lámpa fénykúpja a távolság növekedésével mind kisebb lett. Kicsivel később hallották, hogyan szitkozódik a túlsó falnál, s a kíséretül megszólaló tompa puffanások arra utaltak, hogy közben rugdal is valamit.

- Nyílj ki! - hallották a kétségbeesett szavakat. Elegem van ebből. Kimegyek.

Így ment ez negyedóráig, majd megszűnt a puffogás, nem hallatszott több szitokszó, és a lámpafény bicegve megindult vissza, feléjük.

- Nincs szerencsém - közölte velük végképp elcsüggedve Hawkins, akiből kifogyott az az ellenséges energia, amely mindig menésre sarkallta. Lekapcsolta a lámpáját. Teljes sötétség borult rájuk.

Néhány perc kölcsönös néma önvizsgálatban telt el, majd újra megszólalt Hawkins:

- Nem akarok senkit megijeszteni, de azt hiszem, valami jön át az ajtón.

A józan, mesterséges éjszakában Gelmann jobbra fordult.

- Nem akarok kötözködni, Wallace, de az ajtó nem nyílik.

- Mondtam én, hogy nyílik? Azt mondtam, valami jön át az ajtón.

Halványkék, a sápadt égbolthoz hasonló színű fénykoszorú úszott be a terembe. Mivel egyneműnek látszott, nehéz lett volna megállapítani, tiszta gázból vagy gázok keverékéből vagy kicsiny részecskékből áll-e. A halványkék fény közepén fénylő gömb nagyjából emberfej nagyságú volt. A központi mag és a tárgy többi része között mindazonáltal nem húzódott éles határvonal; a középső rész mindössze sötétebb árnyalatával, összefüggőbb kékségével tűnt ki. Úgy szűrődött át a falon, mint olajcsepp a vízen.

Amikor már teljesen bent volt, a padlótól tíz méter magasságban megállt a levegőben, s halvány fényébe vonta az öt, lent álló idős embert. Míg azok nézték, elnyújtott köralakot vett fel. A sápadt dicsfényt is beleszámítva most nagyjából akkora volt, mint a felszolgáló robot.

Follingston-Heath, akinek ötök közül a legélesebb volt a látása (amiben, természetesen, szerepe volt a monoklijának is), a tárgy belsejében egy kristályos szerkezetet vélt felfedezni, amely az üveghez vagy a vattacukorhoz hasonlóan finom anyagból készült. Nem volt benne biztos, mert közvetlenül nem lehetett belenézni az erős fényű tárgyba.

Egy perc múlva az ellipszis ereszkedni kezdett, s közben egyenesen feléjük tartott.

Az emberek ösztönösen egymáshoz húzódtak, s hátukat a szilárd falnak vetették. Gelmann felkapcsolta a Lámpáját, s társai sorra követték a példát. Az ellipszist ez nem zavarta meg gyors közeledésében.

- Mindenki maradjon nyugodtan! Le merném fogadni, hogy nem akar bántani bennünket.

- Egyetértek, Mina - lökte szelíden hátulról előbbre Hawkins. - Menjen, és erősítse meg ezt a feltevését.

Az előretolt, megszeppent Gelmann fölemelte elemlámpáját, és egyenesen rávilágított vele a közelgő ellipszisre. A tömör kékség elnyelte a fényt, mely sem rajta áthatolni, sem a belsejét jobban megvilágítani nem tudta. De ugyanígy sem megállítani, sem felgyorsítani, sem más módon befolyásolni nem tudta a tárgyat.

Már csak pár méter választotta el az emberektől, akiket jóformán a falhoz lapított. Gelmann, érezve, hogy társai ott szoronganak körülötte, tudta, hogy valamit tennie kell. Így hát ismét ahhoz folyamodott, amihez a legjobban értett: beszélni kezdett.

- Már elég közel jöttél - mondta hangja remegésével küszködve. - Mi felelős emberek vagyunk, nem tűrjük az ilyen megfélemlítést.

Mindenki óriási meglepetésére és megkönnyebbülésére a tárgy nem közeledett tovább. Hawkins pontosan tudta, hogy ha van valaki, aki pusztán a kimondott szó erejével rá tudja venni a sugárzó idegen energiából álló, lebegő kék ellipszist arra, hogy megálljon, az Mina Gelmann lesz. Egyszer tanúja volt, hogy úgy elküldött egy csapat visszataszítóan kíváncsi iskolásgyereket a fölényeskedő tanáraikkal együtt, hogy azok fejvesztetten menekültek a D szárnyból.

Gelmann, kezdeti sikeréből bátorságot merítve, leengedte a lámpáját.

- Így már jobb. Csak tartsd meg az illő távolságot! Az ellipszis nem mozdult: némán lebegett a padló felett.

Follingston-Heath kisettenkedett a szélre.

- Nem látok semmiféle huzalt, meghajtást, semmit. Mi tartja meg a levegőben? - tűnődött fennhangon.

- Próbáljon még valamit csináltatni vele, Mina lépett melléje Shimoda.

- Nem hiszem, hogy bármit is én csináltatok vele felelte a nő. - Bizonyára vele egyetértésben állítottam meg. - Megköszörülte a torkát, és szavait egyenesen a tárgyhoz intézte. - Oké, most már láttunk. Elmehetsz. Menj el! Hess! - csapott feléje a kezével.

A kék ellipszis meg se moccant.

- Ennyit a szóbeli parancsról - morogta Hawkins. Follingston-Heath addigra már határozottan kiállt a csapat szélére.

- De legalább nem jön még közelebb, öreg cimbora - mondta.

- És most mit csinálunk? - érdeklődött fennhangon Iranaputra.

- Ti aztán itt az égvilágon semmit se csinálhattok - szólt közbe Ksaruhat, és bádoghangja valósággal zengett a diadaltól. - Hány bizonyítékra van még szükségetek? Itt volt a város, most meg itt van ez. Világos bizonyítékai a ti gyenge erőlködéseteknél sokkal fejlettebb, nem emberi technika létezésének.

Follingston-Heath hajlott az egyetértésre:

- A szétszóratás előtt nem volt olyan hadtudomány, amely ilyesmivel dicsekedhetett volna.

- Kíváncsi vagyok, mi a szándéka - lépett közelebb bátortalanul Shimoda az ellipszishez. - Tulajdonképpen szép. Biztosan több egyszerű mozgó fénynél.

- Ide figyelj, öregem! - lépett a tárgy elé, barátai közelségétől felbátorodva, Follingston-Heath. - Valóban csak egy lebegő dísz vagy, semmi más? - Társaira pillantott. - Egy dologban legalább biztosak lehetünk: teljesen képtelen a kommunikációra.

- Nos, hát… ezt azért nem mondanám - válaszolta egy dallamos, kedves hang az ellipszis belsejéből.